Bejelentés



Zvada László
Író, PPG pilóta

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek.
+
Ingyenes tanulmány:
10 megdöbbentő ok, ami miatt nem megy az angol.








Zvada László - Zanubia szíve




19. fejezet
Nagy nehezen kikászálódtam a poros törmelékek közül. Egy közeli útra kivittem a szerelést majd leterítettem, hogy megvizsgálhassam. Nagyon meglepődtem. A zsinórok állapota rohamosan romlott, ahogy közeledett tekintetem a kupola felé. A szép, színes zsinórok a kupola közelében szürkére fakultak, mintha valami ősöreg, töredezett vacakok lennének. A legborzasztóbb állapotban az ernyőkupola anyaga volt. Gyönyörű, sötét színe acélszürkére halványult, emellett a szárnyon nagy kiterjedésű, galambszürkére fakult foltok sorakoztak. Mikor kézbe vettem, korábban csörgős, újszerű anyaga most egyszeriben rémesen puhán mállott szét kezeim között. Szakadt, mint egy öreg, elrohadt zsákvászon. Az elszakadt galériazsinórok belseje elszürkült, mintha valami ősöreg, leharcolt ernyővel repültem volna. A kupola „emlékező anyaga" teljesen a múlt homályába veszett. Közönséges ernyőként kellett volna összehajtogatnom, de teljesen feleslegesnek éreztem a vesződést vele, hiszen az ernyő láthatóan alkalmatlannak bizonyult a továbbiakban a repülésre. Lecsatoltam a beülőről, majd a beülőt is levettem.

Az ülőlapot behajtottam a hátam mögé, majd elővettem az előre bekészített vizes palackomat. Jókora kortyokkal, nagyot nyeltem az éltetően friss vízből, majd eltettem az immár hátizsákká alakított beülő zsebébe a vizet. Csak ekkor néztem szét magam körül. Döbbenten meredtem magam elé. A rommá lőtt városok látványához korábban is hozzászoktam, mikor gerillaharcot kellett folytatnom Vukovár törmeléktől borított utcáin a Jugoszláv Néphadsereg katonái ellen. Akkoriban vérdíjat tűztek ki a fejemre, de aztán sosem bírtak elkapni. Képtelenek voltak a később háborús bűnökkel vádolt vezetőik elé citálni, hogy példát statuáló kivégzést hajthassanak végre rajtam. Aztán életem legmegdöbbentőbb fordulata után Berlin szövetséges bombázását is át kellett élnünk Helgával. Ekkor láthattam először nagyvárosi méretekben, mire képes az esztelen pusztítás. Katonaszemmel nézve is vérzett a lelkem attól a tömény iszonyattól, ami ott fogadott. Egy egész romváros jajszavát vitte a füst nem létező fülek felé.



Amit itt láttam, az nem iszonyatban, hanem döbbenetben mérhető. Vukovárnál bőven maradtak ép épületek a romok között, Berlinben is állt a házfalak jó része, habár szinte az összes épületet romosra bombázták. De itt csak a kopár semmit láttam! Alig egy-két függőleges fal, azon túl apróra morzsolódott poros romok mindenütt! Néhol elvadult, kékes kúszónövények lepték be a romokat, amikre narancssárgán világított a vörösen lenyugvó nap korongja. Vajon hová tűnhettek a város túlélői? És hol vannak az itt pusztult lakosság tetemei. Iszonyatos hőség kell ahhoz, hogy a csontok is maradéktalanul elpusztuljanak. Mi történhetett itt? Valóban nukleáris fegyvert vetettek be? Miféle bomlott elme szüleménye ez az esztelen pusztítás? Választ kell találnom!
Felfedeztem egy utat, mely egyenesen a kísértetváros legközelebbi határa felé nyúlt. A lehető leghamarabb ki akartam jutni innen. A szürkületben a köveken árnyékokat véltem felfedezni. Közelebb mentem, hogy megszemlélhessem. Mintha egyenesen a kövekbe égett volna valamiféle forma. Közelebb hajolva emberi körvonalak sejlettek fel előttem.

Korábban hallottam már róla, de sose hittem, hogy az atombomba iszonyatos hőmérsékletű kemencéjében az emberi test szinte azonnal köddé válik. Egyszerűen képtelen voltam még csak elképzelni is az ilyesmit. Leírva valótlan szavak halmazának tűnik az egész. A valóságban azonban leírhatatlan döbbenetet éreztem. Itt láthattam a gord nukleáris hadviselésének rettenetes bizonyítékát romokba, kövekbe égetve. Beleremegtem a gondolatba, hogy ezt a rettenetes erőt mi, földi emberek is birtokoljuk! Pillanat tört része alatt elporladt emberek árnyéka sötétlett a köveken! Hirtelen émelyítő rosszullét fogott el. Elhánytam magam. Hosszan, kiadósan. Nem mintha bármi mostanában megemésztett ételt lett volna alkalma kiadnia a gyomromnak. Inkább csak keserű epét hánytam.



Legyengülve, remegve botladoztam tovább az úton. Később megnyugvással töltött el a gondolat, mikor hosszas vándorlás után, a félhomályban felfedeztem az utolsó romokat. Ekkor váratlan dolog történt. Az egyik, még megmaradt fal mögül egy ismerős csillámlásra lettem figyelmes. Olyan volt, mint mikor a forró levegő megremegteti a mögötte lévő hátteret. A lenyugvó nap szürkeségében ez egyre nehezebben látszott, de azt még egészen jól kivettem, hogy az a furcsa káprázat felém közeledik! Ráadásul nagyon hasonlított ahhoz, ami az ernyőmet tönkretette. Gyorsan kitértem az útjából, mire megrökönyödve tapasztaltam, hogy a csillogás egyre csak követ. Nem túl gyorsan, mégis szemmel láthatóan folyamatosan a nyomomban csilingelt. Mikor gyorsítottam lépteim, a káprázat is gyorsított. Egy földalatti járat felé közeledtem. Valamiféle pincehelyiség lehetett. Behúzódtam, hátha elmegy a bejárat mellett. Ám legnagyobb rémületemre a csillogás követett a vaksötétbe. Ekkor fedeztem fel, hogy önálló fénnyel rendelkezik, megvilágítva maga körül a romos falakat. Villámgyorsan megfordultam, mikor belebotlottam egy száraz faágba. Lenéztem, és pillanatra megrémültem, hogy egy pocsolya tükörképében a saját húsomtól megfosztott csupasz koponyámat láthatom! Rádöbbentem, hogy az ott nem tükröződő pocsolya, hanem a nyirkos kövek tetején, egy rothadó húsú tetem koponyája. A dögletes bűzt csak ekkor kezdte felfogni az utóbbi órák iszonyatától megkínzott agyam. Tovább nyomultam a vaksötétben, miközben mögöttem máris felzárkózott a csillogó káprázat.



- Ki kell jutnom innen, de gyorsan! – villant át az agyamon, miközben négykézláb vergődve keresgéltem kiutat a saját magam által fellelt csapdából. Egyre nyálkásabb kövek mentén botladoztam a vaksötétben, nyomomban egy eddig természeti jelenségnek gondolt, de nyilvánvalóan ellenségesen viselkedő mesterséges gömbvillámmal. Egyre csak a kiutat kerestem. Ekkor egy vöröses fényforrást láttam a járat egy távoli pontján. Talán arra van a kivezető út. Vissza semmiképp sem mehetek, így hát kis szerencsével előrefelé megtalálhatom a kijáratot a vörös fényforrásnál. Botladozva haladtam előre. Üldözőm csilingelése erősödött, már valamiféle elektrosztatikus zúgás is hallatszott belőle, ahogy közelebb nyomult hozzám.

Csakhogy én is közelebb értem a fény forrásához, amit az üldözőmből lüktető fény egyre jobban megvilágított. Ordítani szerettem volna csalódottságomban, amikor felfedeztem, mi is az a vöröses fényforrás.

A vöröses fényforrás egy lézerfegyver csöve, amit a mögötte lévő hatalmas, szőrös kar épp a mellkasom felé tartott. A szőrös karhoz egy sejtelmes körvonalú, hatalmas, ormótlan alak tartozott. Méreteiből adódóan nem lehetett ember! Egy gonosz, sárgás szempár villant a sötétben. Ebből a villanásból felismertem, ez a vég! Még egy pillanat, és az a gólem egyetlen lövéssel leterít! Ebben az alagútban egyszerűen nincs helyem félreugrani! Ekkor villant a fegyver csöve, rettenetes kínt égetve agysejtjeimbe. Elájultam.



/Zvada László/







Keresés a honlapon








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!